26

A domonkosok konventje
Augusztus havának 12. napja, reggel

SZERDA LÉVÉN Melchior más tisztes városi polgárokkal egyetemben a Nagy Céhbe volt hivatalos, ahol a tallinni püspök részvételével zajló ceremónián Arend Goswin ünnepélyesen be kívánta jelenteni, hogy a Szent Brigitta-kolostor pártfogóinak sorába lépett. A tervek szerint az eseményen megjelennek a kanonokok, a dómhegyi kereskedők, a tallinni céhek képviselői és sok más derék városi polgár. Az alkalom lehetőséget adott arra, hogy az ellenlábasok megbékéljenek az új kolostor gondolatával – amire egyszer bizonyára sor is fog kerülni, de a klastromnak egyelőre még nagyon sok ellenzője akadt. Többek számára mégis meglepetést jelentett, hogy Goswin úr aznap este meg fogja csókolni a Szent Brigitta-szobrot, vagyonának javát felajánlja a kolostor javára, és Bruys úr örökébe lép.

Melchior azonban reggel azon kapta magát, hogy mint már annyiszor, ismét a domonkosokhoz siet. Csak reménykedhetett abban, hogy Hinricus megbocsátotta neki a kolostor egyik régi titkának nyilvánosságra hozatalát – és ezzel együtt egy új rejtély születését. Hinricus ízig-vérig domonkos, legyen bármilyen jó barátja is Melchiornak. Ez az a bizonyos virui vér, Keterlyn révén ismerte jól Melchior, ami nyakassá és csökönyössé teszi azt, akinek ereiben folyik. A harmadik könyörgés és mise után ért a konventbe, amikor a testvérek megkezdték az aznapi munkálkodást. A kolostor udvarán Melchior pillantása Lodevicus testvért kereste, hogy néhány keresetlen szóval felvázolja neki a szegénységi fogadalom és a süteményhabzsolás összeférhetetlenségét, de a vén barátot sehol sem látta. Ellenben a kert irányából Hinricus sietett felé, összevont szemöldökkel és hamuszürke arccal.

– Melchior – szólította meg kedvetlenül, és gyorsan kacsintott egyet –, a Jóisten a tudója, hogy mindig örömmel láttalak a konventben. Az utóbbi időben azonban egyre gyakrabban jutnak eszembe a bizalommal való gonosz visszaélésről szóló prédikációk.

– Drága barátom – csillapította Melchior kedvesen –, kérlek, ne neheztelj rám!

– Az én hivatásom a könyörületről és a megbocsátásról szól. Olykor azonban ezt igencsak megnehezíted. – Hinricus megállt, és fejével az ajtó felé bökött, ami a déli kerengőre nyílott. – A testvérek mind munkálkodnak, ott most senki nem fog zavarni minket. Nem szeretném, hogy sokan lássanak, épp eléggé megbolygattad már így is a kolostor nyugalmát.

A kerengőben csönd, hűvösség és félhomály fogadta őket. Hinricus leült egy nagy kőpadra, Melchior pedig mellé.

– Nincs sok időm – szögezte le a cellerarius. – Közeleg a tél, be kell szereznem a tüzelőt, ki kell számolnom a cipészek bérét, és vár még rám egy levélírás, mert az egyik kapzsi birtokos kevesebb tojást és árpát küldött a heringért cserébe, mint amiben megállapodtunk. Mondd meg nekem, hová tart ez a világ, hogy a birtokosok becsapják a kolduló barátokat?

– Jártam Witte plébános úrnál – szólalt meg Melchior. – Az Unterrainer-házban.

– Abban a házban, ahol… ahol még mindig ott van Adelbertus holtteste? – kérdezte Hinricus. – Talán. találtál valamit?

– Talán találtam, talán nem. Volt szerencséd valaha a plébános úr húgához, Margelinhez?

– Nem ismerem. Witte plébános nem régóta él a városban, alig találkoztunk, leszámítva azt a néhány esetet, mikor a városházán panaszolta, hogy mi, domonkosok túl sokat prédikálunk, és elcsábítjuk a Szentlélek-templom gyülekezetének tagjait.

– A nő egy kicsit gyengeelméjűnek tűnik – vélekedett Melchior.

Hinricus megvonta a vállát:

– Bizonyára nem emiatt jöttél.

– Igen is, meg nem is – válaszolta Melchior. – Nekem úgy tűnt, hogy Witte tud valamit a házáról, amit el akar titkolni, és attól tart, hogy a húga esetleg kifecsegi. A húga azt mondta, hogy Witte biztosan hallotta a kísértetet, bár a plébános ezt tagadta.

– Ha a nő gyengeelméjű, akkor egy egyszerű ajtónyikorgást is a kísértetnek tudhat be, Witte viszont tanult férfi, ráadásul Isten szolgája, érthető, hogy ennek az ellenkezőjét állítja.

– Lehet – motyogta Melchior. – De mondd csak, drága barátom, tudsz-e arról, hogy a Szent Szűz állítólag írt egy levelet, amit az angyalok vittek Róma városába?

Hinricus összerezzent, és meglepetten nézett a patikusra. Majd így szólt:

– Ez elég különös kérdés.

– És mi az, hogy harminchárom és egy fél napnyi szenvedés, ami megváltja az egész világot?

– Ez eretnek beszéd, Melchior – jelentette ki döbbenten Hinricus –, amit a pápa mélységesen elítélt, és elrendelte a flagellánsok megbüntetését. Még a tallinni püspök is megkapta az erre vonatkozó levelet.

– A flagellánsok azok, akik megkorbácsolják magukat?

– A flagellánsok eretnekek, hiszen bár még a mi rendünk is helyénvalónak tartja némely eltévelyedettek korbáccsal való büntetését, el kell ítélnünk, ha valaki ezt túlzásba viszi. Ez a régi őrület időről időre felüti a fejét, néhány évvel ezelőtt épp Erfurtban ítélkeztek egy ilyen tébolyodott fölött. Fájdalom, de be kell ismernem, hogy egy domonkos is volt azok között, akik korbáccsal és hamis igével bolondították a népet.

– De errefelé nem voltak, ugye?

– Szerencsére nem. Az ember már azt hinné, hogy ezt az eretnekséget sikerült végre tövestül kiirtani, aztán újra és újra arról értesülünk, hogy valahol megint feltűnt egy Mester, aki felszólította a Kereszt Testvériségét, hogy csatlakozzanak hozzá. Ezek a szerencsétlenek úgy hiszik, hogy a Szent Szűz valóban levelet küldött Rómába, és elrendelte a harminchárom és fél napnyi vezeklést és önostorozást, melynek során vérük egyesül Krisztus vérével, és a világ megváltatik. Ez a tanítás velejéig hamis, de néhány flagelláns Mester még messzebbre ment. Azt hirdették, hogy semmi szükség felszentelt papokra, szentségekre, azt követelték, hogy a templomok ne foglalkozzanak többé lelki gondozással, és hogy minden bűnös lépjen be a testvériségbe… Melchior, miért kérded ezt?

Melchior elgondolkozott, majd nagyon lassan ezt mondta:

– Egy gyengeelméjű miatt semmiképpen sem szeretném befeketíteni Isten igaz szolgáját, de sajnos ezt már megtettem.

Hinricus hosszasan bámult rá, majd így szólt eltöprengve:

– Ha valaki ostorozással bünteti saját magát, de nem megy ki meztelenül az utcára, és nem kiabálja azt, hogy a bűnbocsánat és a gyónás helyett csakis a Mester korbácsa válthat meg bűneinkből, akkor azt én nem ítélem el.

– A flagellánsok szerint a Mester korbácsa megválthat bűneinkből?

– Igen, voltak vezetőik, akik Mestereknek nevezték magukat, és néhányan azt állították, hogy csodatévő képességgel rendelkeznek. Megkorbácsolták egymást, előfordult, hogy addig, amíg holtan nem rogytak össze. Azt hirdették, hogy a Mester megbocsáthatja a bűnöket, és nincs szükség egyházra. Aztán harminchárom és fél évig tartó önostorozó zarándoklatokat követeltek. Az egyház mégsem tűrheti az efféle hamis tanításokat.

– És kik voltak azok a bizonyos Mesterek?

– Önjelöltek, zsarnokok, eretnekek! – kiáltott föl Hinricus, szavait visszhangozták a kerengő falai. – Mindenki, aki csatlakozott a Kereszt Testvériségéhez, hűséget kellett hogy fogadjon a Mestereknek. Ők kivezényelték tanítványaikat a városok tereire és a templomok elé, megparancsolták, hogy derékig vetkőzzenek le, és vallják meg bűneiket, majd a Mester megkorbácsolta őket, végül pedig mindannyian korbácsot ragadtak, és félholtra ostorozták egymást. Akik ennek szemtanúi voltak, a rémülettől és undortól könnyekre fakadtak, és szaladtak a gyóntatójukhoz vagy a városházára panaszt tenni, bár az önostorozók között több városatyát is lehetett találni. A flagelláns őrület futótűzként terjedt a császárságban, hol északon, hol délen ütötte föl a fejét, és bár az isteni gondviselés gondoskodott a tüzek kioltásáról, a szellem kiszabadult a palackból. Mindig akadnak hatalomra és fájdalomra áhítozók, akiknek gyönyört okoz a meztelen test ostorozása, de mocskos vágyaikat hamis tanítások hirdetésével próbálják elkendőzni, összehordva hetet-havat az angyalokról és a Szent Szűzről. Mindig, Melchior, mindig voltak követőik. Danzigban egyszer egy tímár Mesternek nevezte magát, korbácsot ragadott, másnapra pedig már százan voltak körülötte, akik kivonultak a templom elé, és ostorral bűnbocsánatot osztottak egymásnak. Ez nem más, mint a szent és egy igaz hit meggyalázása!

– Az bizony – erősítette meg Melchior. – Miféle város az, ahol összecsődülnek az emberek a téren, és egymást ostorozzák, harminchárom és fél napon át?

– Az ilyen városban elég munkája akad a patikusnak – jegyezte meg epésen Hinricus. – Ha ő maga történetesen nincs a korbácsolók között.

– A patikusokat elég értelemmel és tettvággyal ruházta fel Szent Kozma és Szent Miklós, egyetlen patikus sem vetemedne ekkora őrültségre.

– Fogalmazz inkább úgy, hogy agyafúrtságból és kapzsiságból jutott nekik elég!

– Ami végül is egy és ugyanaz. De említettél valamit a Mesterekről, akiknek gyönyört okoz a meztelen test ostorozása, ugye?

– Igen, de már bánom, hogy ezt mondtam – ismerte be Hinricus bánatosan. – Tudnom kellett volna, hogy az efféle dolgok felkeltik a patikusok érdeklődését.

– Ez azt jelenti, hogy magad is hallottál ilyen Mesterekről?

– Igen, hallottam, sőt Moninger prior úr is megemlítette őket egy prédikációjában, vagy egy éve. Voltak olyan flagelláns szekták, melyek elrendelték az asszonyoktól való teljes tartózkodást, mint az önmegtagadás ilyen formáját, más szekták azonban nőket is felvettek tagjaik közé, hogy ruhájukat letépjék, és meztelenül korbácsolják őket. De hogy aztán miféle ocsmányságok láttak ott napvilágot, azt, Melchior, nem fogom neked elmondani.

– El tudom képzelni – sóhajtott fel Melchior.

– Ha nagyon belemerülsz a képzelgésbe, mehetsz a gyóntatóatyádhoz.

– Mindenképpen – felelte Melchior halkan. Majd bánatos tekintete végigsiklott a kerengő boltívein, és így folytatta: – Meggyónok itt és most, neked, barátom. Az a gyanúm, hogy Cristian Unterrainer a flagelláns Mesterek egyike lehetett. Most, évtizedek múltán, egykori házában Gottschalk Witte lakik a húgával, Margelinnal. Ők annak idején Unterrainer testvériségének tagjai közé tartoztak. Margelin kisasszony meg szokta korbácsolni a plébánost, ami gyalázatos gyönyört nyújt nekik. Ha bűn az, hogy én erről tudomást szereztem, akkor bocsáss meg nekem, és őrizd meg a gyónási titkot!

Hinricus halkan elmormolt egy imát. Ezután keresztet rajzolt Melchior feje fölé, a patikus pedig kezet csókolt neki.